Aminek meg kell történnie...



Az rendszerint meg is történik az ember életében. Így lehetett az, hogy bár előzményekkel, de egy jó hónappal ezelőtt újabb, lobogó szerelem toppant - mondhatnám inkább, hogy dobbant, robbant, tódult - be az életembe csillogó, fekete, bakelit korongok képében. Persze, megvan ennek is az oka, hogy miért most jött el az ideje, miért nem 10 éve, amikor egy szegedi, bakelites cimborám próbált bevezetni a bakelites világba - teljesen reménytelenül.
Lenyűgöznek kinézetükkel, de legfőképp elképesztő hangzásukkal ezek az átlagban 40 éves hanglemezek, amiket hallgatok. S maga a technikai oldala is bámulatos, hogy több évtized után sem vesztettek hangzásbeli minőségükből ezek a korongok, s ha az ember felteszi őket játszani, egy egészen más, teljesen új és ismeretlen, varázslatos zene hallgatási élménnyel lepik meg az arra fogékony embert. Milyen egyszerű, és milyen remekbe szabott dologról van szó! Nem kell hozzá a legújabb csúcstechnika, csak áram, erősítő, lemezjátszó és hangfalak. És az évtizedes bakelit lemezek életre kelnek. Kíváncsi vagyok, a letöltött mp3 fájlokat hogyan, és min fogja az ember hallgatni 40 év múlva? Milyen furcsa, hogy a legtöbbünk fejében a bakelit úgy jelenik meg, mint valami recsegő, pattogó, sercegő, nem túl jó minőségű zene, ám ez nem így van. Legalább annyira nem, mint ahogy a Polaroidról is azt képzelik sokan, hogy az valami béna, életlen, fura színű fénykép, és előhívódás közben rázni kell - ennek magam voltam szemtanúja nem olyan régen.
Tehát, a bakelit csuda szépen, és döbbenetesen jó minőségben szólaltatja meg a zenét, igaz, kell hozzá megfelelő minőségű hangszedő, erősítő (lehetőleg csöves), minőségi hangfalak ahhoz, hogy ki tudjuk használni a bakelitben rejlő lehetőségeket. Mert ahogy az megfogalmazódott bennem sok évvel ezelőtt, hogy: a bakelitről hallgatott zenének TERE VAN. Olyan mint a síkfilm, rengeteg részletet rögzít, és képes átadni megfelelő körülmények között.
Bakelitet hallgatni, amolyan szertartás-szerű - nekem. A bakelit drága, törődni kell vele, vigyázni rá, minden hallgatás előtt portalanítani, 20-30 percenként megfordítani. De, hogy is mondjam, valahogy lelke van neki. Olyan mint az analóg film: tapintható, valós anyag, aminek vannak gyengeségei, hibái, de én nem virtuális, megfoghatatlan tárgyakat akarok birtokolni, sokkal inkább a valóság tapintható, ujjaimmal érzékelhető, hibáktól sem mentes darabjait akarom magam körül látni, legyen az fénykép vagy zene.

Semmi sem olyan, mint amilyen



Katt a képre, nagyban jobb!