Idestova tíz éve annak, hogy utoljára olvastam Márai Sándort. Szégyen, nem szégyen, az ember olykor legkedvesebb írójának a köteteit is félreteszi, hogy évekkel később, még nagyobb rajongással és kíváncsisággal vesse magát a könyvekre; orrát a lapokra szorítva szagolja az alig megszáradt tintát, és ízlelgesse azokat az oly ismerős mondatokat. Talán az anyák bőrének, vagy hajának az illata lehet ennyire ismerős a gyereknek, mint nekem az író gondolatait megjelenítő mondatok.
A mondatok, melyekben órákra feloldódik az ember, ahogy feloldódott a nap sugarainak fénye egy szegedi, albérleti szoba falán, méz-színű nyári délutánokon, idestova tíz éve.
Olvastam akkor egy könyvet, a fent említett író élet-regényét, az Egy polgár vallomásai-t. Ez a kötet annak a folytatása, harmadik része. Aki nem olvasta az elsőt, addig ne kezdjen ehhez, míg azt meg nem ízlelte!
Márai Sándor sosem gondolta volna, hogy születik majd egy szegedi fiú, akire óriási hatással lesznek regényei.
Börcsök Mihály sem várt soha, egy nagy és fontos író megjelenésére, bármennyire is szerette az irodalmat. De amikor elolvasta az első Márai könyv második oldalát, tudta, megérkezett. Egy mondatot talált ott, olyan sűrű és tömény volt, amit más írók talán tíz kötetben sem tudnak megírni.
Márai Sándor és Börcsök Mihály találkoztak. S a legszebb az egészben, hogy ez kiválasztódás volt, nem kiválasztás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése